2. fejezet - Szegény komornyik

  Ritkán fordul elő, hogy a régi képeket nézegetem, de a családi történetek hatására újra előveszem a hatalmas dobozt. Tele van fotókkal még a szüleim gyermekkorából is, sőt, a nagyszüleiméből is. Egymás után nézegetem a már időrendi sorrendbe szedett fényképeket; nagyszüleim fiatalkora, szüleim születése, gyermekkoruk, baráti társaságuk, az esküvő, majd én. Számtalan kép a mi kis tökéletes családunkról.

  Olyannyira belemerülök, hogy észre sem veszem, hogy Alfred visszatért és leül mellém a kanapéra. Átkarolja a vállam és egy zsebkendővel letörli az arcomra folyó könnyeket.

- Bocsásson meg Alfred! - nézek csillogó, kék szemeibe. Ő is könnyezik, bár próbálja visszatartani.

- Nem kell bocsánatot kérnie Kisasszony.

- Mindig végig kell néznie, ahogy sírok.

- Ezért vagyok itt - mosolyog, majd magához húz és megölel. Alfred nem egy szokásos komornyik: szüleim halála óta mintha a nagyapám lenne, bár előtte is szoros kapcsolat állt a családom és közötte; már édesanyám családjánál is ő dolgozott komornyikként, így végigkísérte anya felnőtté válását. Mikor anya és apa összeházasodtak, akkor pedig felkérték Alfredot, hogy költözzön be velük a hatalmas házba, melyben most is élünk. - Gyönyörű asszony volt az édesanyja, Annabelle. Pont mint Ön - fogja kezébe az egyik fotót, melyen anya áll egyedül. Karácsonyi fotó, hiszen egy hatalmas karácsonyfa mellett áll. Fehér ruhája kissé sápasztja, ahogy az ajkán ékeskedő vörös rúzs is, de így tökéletes az összkép. Széles mosoly húzódik az ajkain, kezét derekára téve hangsúlyozza, mennyire karcsú azon testrésze. Barna hajzuhataga természetes hullámaiban omlik le a vállaira, egyik vékony lábát pedig a másik elé téve keresztezi azt. Alfred végigsimít a fotón szereplő lány arcán, oly' gyengéden, mintha magát az arcot érintené teljes valójában. Lányaként szerette édesanyámat, és ezt soha nem is titkolták; anyai nagyapám nem igen törődött egy szem lányával, helyette viszont megtette Alfred. Segítette bármiben, kiállt mellette, ahogy azt az apjának tennie kellett volna. Alfred szegény szülők gyermekeként jött világra: apja szintén komornyik volt egy nemes családnál, anyja pedig  ugyanott dolgozott a ház úrnőjének öltöztetőjeként. Szerelem volt első látásra a két szegény fiatal között.
- Egyik este édesapám megvárta anyámat, s miután az Úrnő lefeküdt aludni, a konyhába vitte: olcsó kis bort vett aznap délután, s azzal kínálta anyámat. Fülig szerelmesek voltak egymásba, a bor pedig mindkettőjüket felszabadította, olyannyira, hogy...hát használatba vették a dolgozóknak fenntartott egyik ágyat - emlékszem vissza, ahogy Alfred szégyenlős mosollyal mesélte szülei első afférját. - A titkos viszony hetekig tartott, mígnem egyik reggel kiderült, hogy édesanyám reggeli rosszullétektől szenved. Az Úrnő nem igen foglalkozott vele, ugyanúgy elvárta, hogy időben ott legyen, mikor kell, apám viszont aggódott, nem értette a helyzetet. Egyik nap az Úrnőt elvitte a férje otthonról, s ekkor apám elvitte anyámat egy orvoshoz. Egy vagyonba került a vizsgálat, édesapámnak három havi fizetését kellett a doktornál hagynia, de megérte, szörnyen féltette élete szerelmét. Édesanyám hiába mondta, hogy nem kell orvos, majd meggyógyul, apám erősködött. Később kiderült, hogy anya azért nem akart elmenni orvoshoz, mert tudta, hogy nem beteg: várandós volt. Velem. Apám hihetetlenül örült: élete első és egyetlen szerelme gyermeket várt tőle, anyám viszont előrelátóbb volt. Tudta, hogy ha ez a viszony és a gyermekvárás kiderül, elküldik őket a munkahelyükről. Az orvos, aki egyébként apámnak gyermekkori ismerőse volt, abortuszt ajánlott, látva szüleim helyzetét. Természetesen ez akkoriban hatalmas veszélynek számított és annyi pénzért, amivel apám rendelkezett, nem végezhette a legjobb szakember - könnyektől csillogó szemekkel mesélte, ami érthető: mégiscsak róla volt szó. Róla, mikor még csak pici embrió volt édesanyja hasában. - Apám 32 éves volt, családot akart, de nem tudta volna eltartani. Édesanyám majdnem 10 évvel fiatalabb, és szintén nem volt pénze. De végül nem került sor orvosi közbeavatkozásra. Jó pár hét még eltelt, mire édesanyám hasán változást lehetett látni, majd megtörtént az, mitől mindketten rettegtek: az Úrnő észrevette édesanyámon a változást. A nő szívtelen volt, azonnal kirakta a szüleim a házból. Utcára került egy fiatal pár egy pár hónapos magzattal. Az utcán éltek, napról napra. Édesapám csont soványra fogyott, hiszen szinte minden élelmet, amit talált, édesanyámnak adott. Pár hét elteltével pedig édesanyám szörnyű fájások közepette fetrengett az utcán. Apám nem tudta, mit tegyen, csak szorította szerelme kezét és segítségért kiáltott. Egy gazdag házaspár járt arra, rögtön szüleim segítségére siettek. A hölgy, aki már addigra túl volt három gyermek megszületésén, levezette anyám szülését. Mire megszülettem, a házaspár hintója már ott állt az utcán. Édesapám és a férfi felsegítették anyámat és engem a hintóra, majd mindannyian beszálltak és a házukba vittek minket. A nő orvost hívott, megvizsgáltatta anyámat és engem is, majd tisztálkodásra kaptunk lehetőséget. A házaspár azt mondta, maradhatunk, ha a szüleim betöltik a hiányzó komornyiki és szakácsi munkát. Természetesen anyám pihenhetett pár hétig, és édesapámnak sem kellett megszakadnia a munkában. Engem pedig felneveltek. Szép életünk volt. Bár nem apám tartott el minket, nem volt saját kis házunk egy pici kerttel, és kötve voltunk másokhoz, irigylésre méltó gyermekkorom volt; etettek, szállást adtak, ruháztattak, taníttattak. És ami a legfontosabb: szerettek. Kamaszként besegítettem otthon, majd katonának álltam pár évre és huszonnyolc évesen kerültem édesanyád szüleihez.
- Mit mosolyog, Kisasszony? - kérdezi Alfred, arcán szintén mosoly ül.
- Csak eszembe jutott a szülei története.
- Igaz szerelem volt - hajtja le a fejét szomorúan.
- Mindenki ilyenre vágyik. Szerencsés Alfred, hogy ilyen szülők nevelték fel - karolom most át én az ő vállait. - Alfred, lehet egy személyes kérdésem?
- Természetesen.
- Ön soha nem volt szerelmes? - teszem fel a kérdést, mely már nagyon régóta fúrja az oldalam.
- Mindenki szerelmes legalább egyszer az élete során, Kisasszony - mosolyog, bár mosolyában szomorúság lapul.
- És miért nem vette feleségül a szerelmét? - kíváncsiskodom tovább.
- Nem tehettem. A lány tehetős családból származott és már volt kérője.
- Meséljen róla, kérem - helyezkedek el a kanapén, remélem hosszú történetet hallhatok.
- Tehetős családból származott és majdnem harminc évvel fiatalabb volt nálam. Gyönyörű, göndör, barna haja volt és mogyoróbarna szemei. Vékony volt, mégis nőies. A hangja csodálatosan szép, szinte minden napot együtt töltöttünk.
- Kamaszkora alatt ismerte meg? - kérdezem mosolyogva.
- Nem. A komornyikságom alatt - válaszol, és szégyen ül ki az arcára. - Végigkísértem, ahogy kisbabából felnőtt nővé cseperedik, élete minden fontos és kevésbé fontos eseményénél ott voltam.
- A nagyszüleimen kívül másnál is dolgozott, Alfred? Nem is mondta.
- Nem dolgoztam máshol, Kisasszony - néz rám, a szeme könnyes, az arcára kiülő szégyen és szomorúság szívet facsaró. Először nem értem, majd...
- Az...az édesanyám? - teszem fel a kérdést gondolkozás nélkül. Nem hiszek a szememnek, de Alfred alig láthatót bólint, szemét leveszi rólam.
- Bocsásson meg, Kisasszony! - sajnálkozik suttogva, már már nem érthetően, a sírás elveszi a hangját. Én pedig lefagyva ülök, mozdulni sem bírok, nemhogy egy értelmes szót is kinyögni.

1. fejezet - Háromból egy, mit megéltem

  Helyet foglalok a dolgozószoba közepén levő hatalmas asztal egyik oldalán, Mrs Johannson pedig a másikon. Elhelyezkedem a bőr székben, előveszem a kristályokkal díszített tollat, mely anyáról maradt rám, s tekintetem az előttem fekvő papírra terelődik. Bal felső sarok: név, dátum. Gyorsan leírom gyöngy betűimmel, majd kedvenc tanáromra pillantok, aki kedves mosollyal néz engem, majd a füzetébe néz és meleg hangján elkezdi sorolni a feladatokat.

- Első feladat: sorold fel a koponya részeit! Második feladat: írd le, hogyan kapcsolódhatnak egymáshoz a csontok, és hozz rájuk példát is! - Lassan sorolja, megvárja, míg leírom a feladatot, szó szerint, ahogy ő diktálja. Mikor elmondja az összeset, időt hagy, hogy kidolgozzam. Szinte gondolkodás nélkül írom le a válaszokat, mint aki előre tudta a feladatokat és bemagolta. Ám ez nem így van: akármilyen jó kapcsolatom is van Helgaval, tisztességes tanár és nem sérti a szabályokat. Hetente háromszor van vele biológiaórám: hétfőn, szerdán és csütörtökön; pénteken lenne, hogy legyen egy nap felkészülési időm a tananyagból, ám a családja vidéken él, így kértem, hogy rakjuk át az óránkat, hogy haza tudjon utazni a szeretteihez hétvégékre. Tíz órakor szoktunk kezdeni, és 90 perces tanórát tartunk. Fél tizenkettőre Alfred teát készít és ebédet; Mrs Johannson ilyenkor marad ebédre és beszélgetünk. Pontosabban inkább ő. Kedves, beszédes nő, aki szívesen oszt meg kulisszatitkokat a családjáról, de biztos vagyok benne, hogy nem akárkinek. A férje vidéken dolgozik, van egy péksége, ahol hajnalban kezd és ott van estig. Van két gyermekük: egy kisfiú, David és egy kislány, Anne, rájuk pedig Mrs Johannson nővére, s annak férje vigyáz napközben. Sajnos elég nehézkesen éltek mindig is, így nem volt más választás: Mrs Johannsonnak a fővárosba kellett költöznie. Az egyik neves középiskolában tanít biológiát és rajzot, illetve magánórákat ad, többek között nekem is. Utóbbiakkal kiegészül a fizetése egy olyan összeggel, hogy tudjon félretenni, nagy ritkán egy picit magára fordítani. Mrs Johannson egyébként gyönyörű nő; 40-45 között lehet, s egyáltalán nem látszik rajta, hogy két gyermeket hozott a világra. Vékony, de nőies alakjáért nők ezrei lehetnének rá féltékenyek, ahogy dús, már-már fekete hajzuhatagáért és ragyogó kék szemeiért, karakteres arcáért. Elmesélte, hogy még a gyerekek születése előtt felkérte egy fényképész, hogy legyen a modellje, ám Helga tudta, ha igent mond, és beindul a karrierje, hiába hozza egyenesbe a családi kasszát, egyhamar nem születhetett volna meg az a két csoda, akikért mindent megtenne. Ezért a férjével, Paullal való beszélgetés után Helga elutasította az ajánlatot.

  Most éppen arról beszél, hogy holnap, mikor hazautazik, elviszik kirándulni a férjével a gyerekeket. A hét éves Davidnek és a négy éves Anne-nek ez lesz az első kirándulása; felmennek a hegyekbe, ahol Mr Johannson egyik barátjának van egy faháza és ott töltik ezt a csodás januári hétvégét szánkózással, hóember építéssel, este pedig forró kakaóval a kandallóban ropogó tűz mellett.

- Hozhatom a desszertet, Hölgyeim? - szólal meg mellettem Alfred. Észre sem veszem, annyira belemerültem kedvenc tanárom terveibe. Bár pici korom óta állítom, hogy Alfrednak különleges képessége van, mégpedig hogy észrevétlenül tud feltűnni akárhol, akármikor.

- Igen, Alfred, kérem! - nézek fel rá mosolyogva, s viszonozza ezt a gesztust. Pillanatokon belül megérkezik egy nagy tányérral, rajta egy hatalmas, forró almás pitével. - Látom, a specialitásával zárjuk le ezt az isteni ebédet.

- Tudom, hogy ez a kedvence, Kisasszony, ezért csináltam. No meg persze, mert hallottam, hogy újabb hibátlan dolgozatot ünnepelhetünk.

- Ez így van Alfred, nem csalódtam Annabelle-ben - kapcsolódik be a beszélgetésbe Helga is.

- Kérem, Alfred, csatlakozzon hozzánk! - szólok neki, aki zavart mosollyal ül le az asztalhoz, és vág magának egy apró szeletet a legfinomabb süteményből, amit valaha is ettem.
  Tovább beszélgetünk, és ahogy telik az idő, úgy oldódik fel Alfred is; a gyermekkoráról mesél, a családjáról, a fiatal éveiről, és hogy hogyan került oda, hogy a családomnak dolgozzon. Próbálom terelni a témát, hiszen a családom említésére szempillantás alatt elérzékenyülök, és egyedül Alfrednak vagyok hajlandó megnyílni. Így térünk rá Helga gyermekkorára, s szerencsére az enyémre nem, hisz mindketten tudják, hogy kevés ember él meg hozzám hasonlóan kínkeserves éveket gyermekként. Már két óra is elmúlik, mikor Mrs Johannson a szerény, ezüstözött órájára néz és az arcához kap:
- Jézus Mária! Nekem még lesz egy magánórám kevesebb, mint egy óra múlva a város másik végében! - áll fel hirtelen, s kétségbeesetten szedi össze a dolgait.
- Szívesen elfuvarozom Mrs Johannson - ajánlja fel segítségét Alfred.
- Nagyon köszönöm Alfred, de biciklivel jöttem - mondja a nő, nem nézve beszélgetőpartnerére, hanem a papírjait rendezgetve.
- Az autóba befér a bicikli, nagy a csomagtér.
- Komolyan Alfred? Nagyon megköszönném, mert kizárt, hogy odaérnék! - mondja Helga most már a komornyikra nézve.
- Természetesen! Pakoljon csak, Hölgyem, én addig kiállok az autóval a garázsból és berakom a kerékpárját - mosolyog kedvesen Alfred, majd kifárad a szobából.
- Annyira kedves ez a férfi, hogy az szinte lehetetlen! - mondja nekem Mrs Johannson, mire hatalmas mosoly jelenik meg az arcomon.
- Hatalmas szerencsém van vele.
- Ez így van - veszi fel oldaltáskáját a vállára, majd hozzám fárad, és lágyan megölel. - Vigyázz magadra Annabelle! Hétfőre akkor kérlek tanuld meg az emésztést és a légzést, ott van a tankönyvben és a jegyzeteimben minden, ami szükséges.
- Így lesz. Jó hétvégét Mrs Johannson, jó szórakozást! - kísérem ki az ajtóig.
- Nagyon köszönöm, Kedves! - mosolyog, majd beszáll a bejárat előtt álló autó anyósülésére.
- Sietek, Kisasszony, de ha már bent vagyok a városban, akkor bemegyek az áruházba is! Két óra és itthon vagyok, rendben? - szól hozzám Alfred a vezető ülésről.
- Rendben Alfred, várom! - mosolygok, majd az autó elindul, én pedig integetek.
  Az ebédlőbe megyek, s eszembe jut: az utóbbi pár órában a helyiségben tartózkodó három ember közül kettőnek megismertem a gyermekkorát. A maradék egyet pedig megéltem.

0. Prológus

„A magány nagyszerű dolog, mégpedig két okból. Az egyik, hogy az ember egyedül lehet általa, a másik pedig, hogy nem kell másokkal lennie... A szociábilisság kockázatos dolog. Akár végzetes is lehet, mert azt jelenti, hogy kapcsolatban kell maradni az emberekkel, akik közül a legtöbben unalmasak, perverzek és ostobák, és csak azért akarnak velünk lenni, mert nem bírják elviselni a saját társaságukat. A legtöbb ember untatja önmagát, és nem igaz barátként üdvözölnek minket, hanem szórakoztatásként, mint egy táncoló kutyát, vagy valami féleszű színészt, aki tele van érdekes anekdotákkal.”- írta Paul Hoffman. És milyen igaza van! Igaz, hogy csak kiskoromból és könyvekből ismerem az embereket, de nem érzek erős késztetést, hogy ezt megváltoztassam. Tizenhét éves vagyok, egy hatalmas házban élek egy idős komornyikkal, aki a legjobb barátom. Bár, nem tudom, hogyan lehet valakinek legjobb barátja, ha nincs, amit elmeséljen neki. Velem ugyanis nem történik semmi; reggel felébredek a hatalmas ágyamban, majd levetem a selyem pizsamát, lezuhanyozom, felveszem édesanyám egyik elegáns ruháját, megcsinálom a hajam és a sminkem, a konyhában megeszem az Alfred által készített reggelit, ezután várom a tanáraim, akik sorban adják le az óráimat egészen egy óráig, itt következik a fenséges ebéd szintén Alfred által, majd olvasok, kertészkedek, festegetek és lefekszem aludni. Nem történik semmi, mégis így jó az életem. Szeretem a magányt és nem vágyom társaságra.

Bár honnan tudnám, milyen társaságban lenni, ha több mint tíz éve nem volt részem benne?